Életem első hótalpas fotós túrája (videóval lentebb)

   Ritka pillanata a felnőtt létnek, amikor kötöttségek nélkül csak a magam kedvéért létezhetek és alkothatok.

Egy ilyen történetet szeretnék megosztani veletek.

 

 Január 13.-án történt – Már 3 hete dolgozom a Sítanodának, de a szezon eleji turnusok váltónap nélkül zajlottak, így igazi pihenőnapom már 20 napja nem volt. Ezért úgy döntöttem, ezt a napot nem snowboardozással, inkább túrázással töltöm.  Ravascletto nevű olasz falucskából a Zoncolan-i csúcsra 8 perc alatt repített fel a sikló nap mint nap. Innen tekintgettem át aznapi célomra, a túloldali lejtőkre, amióta csak kinn vagyok, vágyakozva nézegetem a szemközti csúcsot, Monte Valseccat és az azt körülölelő érintetlen lejtőket. A december végi hóesés óta eltelt két hét, volt két esős napunk aminek hatására a természetes hó valahol 1500 méter környékén kezdődik (szemfülesek észrevehették, milyen ügyesen kerültem ki a hóhatár kifejezést :D).

A felkészülést nem vittem túlzásba, térkép nincs nálam, de a hegynek erről oldaláról készült képek alapján hosszan tekergő útvonal vár rám, a helyiek szerint is visz fel turista út a faluból, így bátran vágok neki. A taktika egyszerű, addig megyek fel, amíg úgy nem érzem, hogy a maradék erő már kell majd a visszaútra, és ügyelve rá, hogy a vacsira időben visszaérjek (félidő után kicsivel vissza kell fordulni). Az útvonal ugyanaz lesz visszafelé, mint fel, így igyekszem észben tartani a jellegzetes tájékozódási pontokat. Élelem van nálam bőséggel, fehérje szelet, csoki, olajos magvak, forró tea és még egy nagy palack víz.  Ezen kívül checkoltam az időjárás jelentést, felhős-napos időt jelez, lavinaveszély 2-es fokozat, azaz csekély az esélye, hogy valaki gyalogszerrel megindítsa (1-est én még nem láttam télen, talán csak mikor már glatt jég minden), de eleve erre számítok: a teteje inkább jeges lesz, ez déli lejtő, így számtalanszor megolvadt már nappal és fagyott csonttá éjszaka, szóval jelen állapotában sejthetően alkalmatlan is lenne boardozásra. Látni akarom viszont mi van az északi oldalán, hová vezet, járható-e lefelé, mielőtt a deszkát is magammal cipelném. Aztán majd ha ismét leesik az áldás, majd újra neki vágok (mint tudjuk, ez nem történt meg, de azért van még ebben a storyban, olvass csak tovább….)

A felszerelést igyekeztem a minimumon tartani, az élelmen kívül egy tartalék polármellény van nálam, egy fényképezőgép egy 24-120 ekvivalens zoomobjektívvel (ezzel nagyjából minden témát meg lehet oldani enyhe nagylátószögtől az enyhe teléig, igazi mindenes, még ha képmínőségben persze kompromisszum is).  A hátizsákom 24l-es, szóval nem túl nagy, a hótalpakat kívülre akasztom fel, állványt meg eleve nem is terveztem, nem hiányzik +2,5kg többlet súly.

Fotózni viszont feltett szándékom, itt várhatóan kevésbé kell majd ügyelnem arra, hogy képalkotásnál ne lógjon be emberkéz alkotta műtárgy, amerre csak ellátok érintetlen természet, annak minden vadságával és szépségével. Fél óra és kiérek a faluból, relatíve gyorsan megtalálom az erdei utat, egy vízeséssel indít (elmosolyodok és megyek tovább, állvány nélkül ezt a témát csak szemmel rögzítem és írom közvetlenül a belső tárhelyre), majd patak mellett haladok fel, mire egyszer csak beérek valakinek a kertjébe :O. A veteményes szépen elkerítve, benne madárijesztő zörög. Haladok tovább felfelé, betonútra vezet a jel.

Kb. 45 perc után találkozom túrám során először és utoljára egy másik humanoiddal. Bemutatkozunk,  Giauro–nak hívják, a kiejtéssel gondban vagyok, Dzseurónak hallom, de csak nevet rajta, majd megnyugtat, ez ritka olasz név, úgy kreálták a szülei. Nem mintha a szokványos olasz nevek kiejtésében jó lennék, az anyanyelvem megtanulása sem ment könnyen, egyesek nem is alaptalanul vádolnak azzal, hogy nem sikerült maradéktalanul. Giauro 45 körüli olasz fickó, mivel a megszokottól eltérően jól beszél angolul, csevegni kezdünk. Megtudom, hogy egy évvel ezelőtt műtötték egy váll sérülés miatt, ezért nem síelhet, így hát a túrázást választotta. Bár a saját tempóm némileg gyorsabb lenne, jól esik szólni valakihez, ezért a túra hátralévő részében együtt rójuk a kilométereket. A túra elején 1400 méter környékén a telefonom örömmel hozza tudtomra, hogy meg van az ajánlott napi 10.000 lépés, jót nevetek, mennyi lesz akkor a vége?

1500 környékén kezd már az erdőben is havasra váltani a táj, de mivel betonút van alattunk elég jól járható bakancsban is. 1600 környékén kiérünk az erdőből, egyre nyitottabb a táj, itt már a szemem kutatja, hol és milyen line-on döngetnék lefelé a deszkával, lehetőleg úgy, hogy ne egy patakmederben landoljak.

Dél múlt mikor Giauro jelzi, hogy neki olyan 3 körül vissza kellene érnie a hegy lábához, kérdezi szerintem mennyi még a csúcs, úgy tippelem még 2 óra alatt fel lehet érni. A túloldalról készült képeken látszódott egy hütte, ott tervezünk enni egyet, aztán ha úgy van elindulhatunk lefelé. Az út már teljesen kiért az erdőből, ez már nyáron sem járható autóval, ahhoz túl keskeny, ritkulnak a fák, és körbe csipkés csúcsok vesznek körbe minket. Óriási mákunk van az idővel is, kisüt a nap, a hőmérséklet pár fokkal fagypont alatt lehet, de így napsütésben túrázva egy vékony softshell is elegendő. Ez a látvány már átüti az én ingerküszöbömet is, nem is teszem el a gépet, végig a vállpántomon lóg, már amikor nem a kezemben csattog a zár.

Bár az út még járható, ideje kipróbálni a hótalpakat. Még tavaly vettem meg, mikor a Decathlonban találtam félárra leakciózva, de múlt szezonban nem próbáltam ki. Úgy voltam vele, hogy amíg nincs splitboardom (túrasívé alakítható, majd újra összekapcsolható snowboard), amivel a liftektől, tömegtől jó messzire lehet túrázni mélyhóban is szűzhavas területek után kutatva, addig jó lesz ez is, és ha nagyon rá kapok az ízére lehet váltani, ha meg nem, évi pár alkalomra elég ez is. Meglepően jól lehet vele haladni, különösen felfelé, de a lejtőn oldalirányba tartás nem az erőssége, és lefelé is jól jön a túrabot támasztáshoz. A hó minősége nem olyan jeges, mint lent gondoltam volna, stabilnak is stabil, így csúszni is jó lett volna rajta, de akkor nyilván kevesebb fotó születik.

¾ 2 van, mikor újdonsült olasz barátommal arrivederci-t mondunk egymásnak, persze csak egy közös szelfit követően. Előtte még lelkemre köti, ha olaszban járok legközelebb, akkor szívesen vendégül lát Szicilíában. Szó ami szó, az olaszok vendégszeretetére nem igen lehet panasz. Én ballagok tovább, ekkor még úgy vagyok vele, legalább megnézem milyen a csúcs lentről, mert fel már úgysem érek én sem, lassan indulnom kellene vissza. Türelemmel várok, a tájképet már megkomponáltam fejben, és végre megtörténik amit hiányoltam, Giaurot látom felbukanni egy pár száz méterre, az alattam kanyargó úton sétál vissza a ház felé, ami mellett nemrég haladtunk el. Kihasználom az alkalmat, imádom az ilyen tájképeket, amikbe egy egészen apró emberi alak visz színt, életet és léptéket ad az egésznek, az út pedig szépen vezeti a tekintetet a másik kompozíciós elemhez, a kis házikóhoz.

Felfelé az út jó pár száz métert haladna tovább egyenesen, mielőtt elkezdené kerülni az előttem lévő kisebb csúcsot. Ellenben tőlem balra az úttal párhuzamosan halad a gerinc, 50 méter lehet szintben, jó meredek ugyan, de a hótalp fém fogai megbirkóznak vele, és ha fel már nem is megyek, meg akarom nézni mi van odaát. Mulder óta tudjuk, hogy az igazság, és ebben most sem kell csalódnom: az ami a síparadicsom hüttéjéből egy hegynek tűnik, azt valójában kettő, és jó mély katlan választja el ezt a helyet az általam kiszemelt végtelen hómezőktől. Csalódott persze nem vagyok, a látvány kárpótol mindenért.

14:15-t mutat az óra, így döntési helyzetbe kerülök , ha a gerincen tovább megyek, közepesen meredek 1-1,5 km múlva elérem a csúcsot, ami nyilván megkoronázása a napnak. Viszont mivel a nap 4 körül lemegy, fél 6-ra vaksötét lesz, tekintve, hogy pont újhold van (és még felhős is). Mérlegelek, van nálam egy teljesen feltöltött fejlámpa, az útvonal egyszerű, és ami a kitettebb részt illeti, mire besötétedik erdőhatár alatt leszek, így a csúcs felé veszem az irányt. Itt már nincsenek fák, sem állatnyomok amik a lenti részeket jellemezték. 14:45kor érek fel, a tracker 1979 métert jelez (megj.: utólag térkép szerint csak 1967). Itt valóban nincs senki, magam vagyok.

Óriási lehetőség ez, megélni hogy milyen apró is az ember, mégis végtelennek érzem magam, mintha egy lennék a tájjal, a hegyekkel, amik körülvesznek, a széllel ami szobrászként bánik a hóval, és hullámokat rajzol mindenhová. Leülök a csúcsot jelző köre, csendben elteázgatok, készítek egy születésnapi videóköszöntőt Anyumnak, majd tovább élvezem a csendet.

15:15kor indulok lefelé, de nem sietek. Ilyenkor vannak a legszebb fények, a napot közvetlenül már nem látom, de a fénye hosszú pászmákkal töri át a felhőket, és világítja meg a hegyek egy-egy részletét. Meleg sárga szín találkozik az árnyékok kékjével, egészen földöntúli látvány, imádkozom, hogy a képeimmel legalább részben vissza tudjam majd adni a látványt. Nehéz téma ez, a fehér hónak az árnyékos része is egészen fehér, de szabad szemmel azért láthatóak a részletek, kontúrok, viszont digitális szenzor legyen a (hó)talpán, ami ezt rendesen vissza tudja adni. A nap fénye egy-egy pillanatra azért besegít, lapos szögben érkezve szépen rajzol aranyló élfényeket azokra a hóhullámokra, amiket meg akarok nektek mutatni.

A telefonom merülőben, már egy fél napos trackelés is alaposan megviseli hidegben az akkumulátort (ezért jóval a csúcs előtt ki is kapcsoltam, aztán vissza egy gyors magasságmérés végett), így írok egy sms-t a lentieknek, hogy ne aggódjanak, már az erdőben vagyok, de most kikapcsolom, ha mégis valami baj lenne, legyen benne elég szufla. Ahogy számítottam rá, jól rám sötétedik, gyorsan hűl is a levegő, de egyik sem zavar igazán. A felfelé ártatlan madárijesztő azért zörren egy nagyot a sötétben, kis hiján felugrok egy fára ijedtemben, miközben a kis kerten haladok keresztül. Nem is értem, nem vagyok egy Erdei Zsolt, miért ijeszteget engem?! 🙂

7 órára érek le a hotelhez, remegő lábakkal elvonszolom magam az (gondolom IKEAs) svédasztalig, és egyszemélyes sáskarajként elpusztítok egy 3 gyermekes családnak szánt mennyiséget. Ma sem kell altatni….

A túra számokban

  • 22 km táv
  • 1083 m szintkülönbség
  • 8,5 óra menetidő
  • 24800 megtett lépés